14. fejezet - Jobban törődöm veled

Sziasztok! Amint látjátok, már aki még jár erre a blogra, jó pár részt letöröltem, meg van az oka, nem ragoznám, most szerintem jobban megtudnám írni. Nagyobb kiesések lesznek a részek között az tuti. De most meghoztam a 14. fejezetet! Jó olvasást hozzá! 

Lassan közeledtünk a lakásom felé, s mivel a nagy forgalom miatt lassabban haladtunk, több időbe tellett, mire végre kiszállhattam a kocsiból, s könnyeimet törölgetve felmehettem a lakásom ajtajáig. Remegő kezekkel turkáltam a táskámban, amit idegességemben elejtettem. Szitkozódva nekidőltem a falnak, egy gyors hiszti után lehajoltam, hogy összeszedjem a kihullott cuccaimat. Néhány pillanat múlva ismerős kezeket véltem felfedezni az enyémek mellett, s egy mély hang halkan szólt hozzám.
- Segíthetek? – csak egy szó, egy kérdés. A szívem vadul dübörgött, merem állítani még a szomszéd város lakói is hallják. A folyosón csak mi ketten voltunk, s mint egy filmbeli jelenetben, ugyanúgy lepődtem meg az itt létén, mint a romantikus filmek főszereplői. Zöld szemébe néztem, s alig bírtam ki, hogy ne ugorjak a nyakába, ne öleljem át és szorítsam ki belőle a szuszt.
- Harry… - suttogtam halkan, hangom rekedt volt, gyorsan kaptam arcomhoz, hogy az elkenődött sminket eltűntessem onnan, bár valószínű csak még inkább elkentem.  Harry összeszedte a még földön maradt dolgaimat, megkereste köztük a lakáskulcsom, kinyitotta az ajtót, s betessékelt rajta.
- Angel, nagyon sajnálom a történteket. Természetesen megértem, ha Te nem úgy érzel, ahogy én, vagy, ha nem állsz készen egy kapcsolatra… vagy esetleg rám. A döntés a te kezedben van, nem szeretnélek befolyásolni. – Szavai jól estek, ám bennem még akkor is ott volt az a fránya kétségbeesés. Hiszen mi lesz, ha kiderül a múltam. A múlt mindig kísért.
- Nem erről szó sincs… Harry, ez az egész… egyszerűen csak nem könnyű. Nem veled van a baj, hanem velem.
- Mégis mi lehet az a nagy gond, ami kettőnk közé állhat? Hidd el, megtudjuk oldani, csak engedd, hogy segítsek. Túljutunk rajta, ígérem. –Közelebb jött hozzám, amitől gyorsabban kellett levegőt vennem, és a testemben dúló hormonok beindultak. Férfias illata megcsapta orromat, s legszívesebben, átöleltem volna. Kezével megérintette arcomat, mire muszáj volt becsuknom szemeimet, a finom érzés, amit puha bőre okozott, szinte felrobbantotta a testem. Azt kívánnám bárcsak letépné rólam a ruhát és magáévá tenne, de azt hiszem, ez jelen pillanatban nem lenne helyénvaló.
- A múlt Harry, sötét a múltam, nem az vagyok, akinek ismersz. Rosszabb vagyok, embert öltem Harry, embert!! – könnyeim lecsorogtak arcomon, Harry meglepődött pillantással néz rám, kezét leejti arcomról. Egy lépést hátrál, és a fejét rázza. Hitetlen, nem hiszi el, pedig így van. Embert öltem. George az én hibámból halt meg. Az enyémből.
- Érted már? Egy gyilkos vagyok. George az én hibámból halt meg. Nekem kellett volna meghalni, nem neki. Talán drogozott, talán nem volt a legjobb ember, de nem érdemelt halált! – Üvöltöttem, Harry csak megszeppenve állt előttem és nem hitte el, amit hall és lát.
- Te megöltél valakit? Hogy lehetsz itt, szabadlábon, ha egyszer gyilkos vagy? – csak szótlanul álltam pár másodpercig, figyeltem Harry dühtől vörösödő arcát és kemény szavai visszhangoztak a fejemben -
- Válaszolj az Istenért Angel! Válaszolj! – üvöltött tovább. Sírtam, bőgtem. Soha nem éreztem magam ennyire meggyalázva, soha.
- A bíróság nem ítélt el – arca értetlen volt, nem értett semmit -, azt mondták, nem én voltam a hibás. Nem én húztam meg a ravaszt, nem én tehetek róla. Mégis tudom, én vagyok a legnagyobb gyilkos George-dzsal szemben. Megöltem, Őt és a szerelmünket, a jövőnket.
- Mi a francról beszélsz? Ki ez a George? Milyen ravaszt? Mi a fenébe keveredtél Angel? Áruld el! Addig innen haza nem megyek, míg meg nem tudom az egészet – nyakán az erek kidagadtak, és most tudtam borzasztóan ideges. Talán félnem kellett volna tőle, de nem tettem, hiszen tudtam, hogy mire számítsak, senki nem maradna meg egy gyilkos mellett. Az életem romokban, soha nem lesz már teljes, hiszen a sötét múlt fogva tart és nem enged. Rosszabb, mint a börtön.
- Gyerünk már Angel, a francba is, tudni akarom mi ez az egész! Kezdj már neki az Istenért! – gyönyörű zöld szemei, most dühtől elsötétülve néztek rám. A smaragd zöld szemek most olyanok voltak, mint a legsötétebb erdő. A szavak a torkomon akadtak, egyszerűen nem volt erőm kimondani őket. A szívem vadul verdesett, féltem. Félelem lett úrrá rajtam, hogy elveszítem, el fogom veszíteni. Nem lesz senki. Túlságosan közel engedtem magamhoz, ez volt az egyetlen bajom. Ez a vonzódás, már akkor ott kellett volna hagynom mikor először megláttam és éreztem azt a bizonyos szikrát. A szívem, nem fogja bírni az újabb csalódást.
- George a barátom volt, a szerelmem. Egy ideje már együtt voltunk, mikor elkezdett furcsán viselkedni, hangulatingadozásai voltak, sokszor volt ideges. Volt, hogy megütött… nem tudtam mit csinálni, szerettem és mindig megbocsájtottam neki – Harryre néztem, a szemei vérben úsztak az idegességtől, tudtam most rám is dühös, de Georgera is, amiért megmert ütni. A kezei szoros ökölben, azt hittem eltöri a saját erejével az ujjait annyira szorította őket -, Ő pedig mindig visszajött. Aztán egyszer eltűnt. Ideges voltam, hogy mi történhetett vele, egésznap telefonáltam a haverjainak, többen fel sem vették a telefont, páran idegesen beszéltek hozzám, mintha tudnák eljött az idő… de nekem senki nem mondott semmit, csak minél előbb leráztak és hagytak aggódni. Aztán jött egy hívás, ismeretlen számról – a könnyeim folytak az arcomon, az emlék… újra felszabta a sebeket -, egy érdes, mély hang szólt bele. Egyszerre a lényegre tért, azt akarta, hogy fizessem ki George adósságait és mellé még fizessek nekik egy nagyobb összeget. Kaptam rá 3 órát. Harry három óra!! Tudod te milyen kevés az, ha egy embert akarsz megmenteni? Főleg, ha az az ember a szerelmed, aki a mindent jelenti neked? – szemeim dagadtak és vörösek voltak a sírástól, de nem érdekelt, Ő akarta tudni az igazságot.
-  Minden ismerősömet felhívtam, hogy segítsen. Nem lett meg a pénz, kevesebb volt, nem sokkal, de kevesebb. Tudtam, hogy nekik ez nem felel meg, elvittem a pénzt a megbeszélt helyre. Félve mentem az épület ajtaja felé, ahonnan fény szűrődött ki. Egy nagydarab pasas nyitotta ki az ajtót és a karomnál fogva beljebb rángatott. Mikor megláttam Georgot… egy oszlopnak volt kötözve, az arca szét volt verve, csupa vér volt… oda akartam futni hozzá, de visszafogtak – szipogtam egyet, könnyeim patakzottak, ahogy újra magam előtt láttam George szenvedő alakját -, először a pénzt kérték… megszámolták, rájöttek, hogy nem annyi. Tudtam, hogy nem fogom túlélni következmények nélkül. Odalöktek melléje, próbáltam pofozgatni az arcát, hogy valami életjelet adjon, nem tudtam mi van vele, csak annyit láttam, hogy csupa vér. Felköhögött, a szívem vadul verdesett, megnyugodtam, hogy életben van, de nem tudtam mennyire súlyosak a sérülései. A vezérük George-ot kérdezte, van-e valaki, akitől megszerezhetnék a többi pénzt, de ő képtelen volt válaszolni. A pasas rám emelte a tekintetét, undorító, perverz mosollyal jött felém, az arcomat simogatta a fegyverével. Elrántottam onnan, de ő erősen szorította az állkapcsom, s maga felé fordította az arcomat. Azt mondta; kár lenne egy ilyen kis pipit megölni, de hát mit tegyen az ember, ha nincs elég pénze. Kellenek az áldozatok. George megijedt ettől fel akart kelni, megrúgta a férfit, aki erre csak még jobban rám célzott a fegyverével.
- Idő előtt szeretnéd holtan látni? Megadhatom ezt neked. - A kezem szabadon volt, de a sokktól egészen odáig nem is vettem észre. Megfogtam a felém irányuló fegyvert, s próbáltam kiszedni a férfi kezéből. A-aztán minden olyan gyorsan történt, a pasas meghúzta a ravaszt, George pedig egy pillanat alatt összecsuklott. Meghalt. Megöltem, a szerelmem, a jövőm, mindenem oda lett. Én vagyok az, aki megölte. Egy gyilkos vagyok Harry, börtönben lenne a helyem, de nem ítéltek el.

Percekig nem szólalt meg senki, Harry magában őrlődött, nem tudta mit is mondjon, talán fel sem fogta még igazán, amit mondtam, nekem a könnyeim záporoztak, s nem bírtam abbahagyni a sírást. A sebek, a múlt sebei, fájdalmasan nyílnak szét újra és hozzák magukkal az emlékeket.

- Nem a te hibád volt – szólal meg halkan. Csak jobban elkapott a sírás. Tudtam, hogy nem érti meg.
- Gondoltam, hogy nem fogod megérteni. Harry, én öltem meg, hát nem volt elég egyértelmű? – néztem rá könnyes szemekkel. Csak a fejét fogta és ideges volt.  Hirtelen felállt odajött hozzám és két kézzel megfogta az arcomat.
- Nem. A. Te. Hibád. Volt! Fogd fel! Az egész egy kibaszott baleset volt, aminek meg sem kellett volna történnie. Ott sem kellett volna lenned. A rohadt életbe, George nem is szerethetett igazán, ha ebbe belekevert Angel! SOHA, A BÜDÖS ÉLETBEN NEM TENNÉLEK KI ILYEN VESZÉLYNEK! A kurva életbe is, hát már most jobban törődöm veled, mint ő tette!