Sziasztok drága olvasóim!
Meghoztam a legfrissebb irományomat. Remélem tetszeni fog, nem a leghosszabb, de ennyit sikerült kicsikarnom magamból. Szép hétvégét és jó olvasást!
Ott álltam előtte könnyes szemekkel, arcomat keze közé fogta
és hatalmas levegővételei miatt mellkasa minden második másodpercben az
enyémhez ütközött. Mélyen néztünk egymás szemébe, ám megszólalni mégsem
tudtunk. Nem tudtam mit is mondhatnék, talán igaza volt, talán nem. Igaza volt,
Georgenak nem szabadott volna belekevernie ebbe, de talán akaratlanul tette. Én
pedig még mindig gyilkosnak éreztem magam, holott egy pillanatra hittem Harry
szavának. Elhittem, mert láttam a szemében azt, amit még senkiében sem. Együtt
érzett velem. Nem sajnálkozott, nem sajnált, együtt érzett.
- Más vagy… - mondtam ki halkan -, más, mint a többiek. Értetlenül nézett rám,
tudtam, hogy nem érti, de nem volt gond. Elmosolyodtam és arcommal közeledtem
felé. Ajkaim súrolták az övéit, a húsos, rózsaszín ajkak gyengéden érintették
enyéimet, s mikor ténylegesen megcsókolt, a testem mintha apró darabokra
hullott volna és közben tűzijátékot lőttek volna bennem. Lassan kényeztettük
egymás ajkait, és ez volt életem legszebb pillanata, a legmeghittebb. Nyelvével
bejutást kért számba, én pedig szíves örömest megadtam neki. Van, aki azt
mondja, utálja, ha valaki lassan csókol. Talán eddig a pillanatig én is úgy
gondoltam, de Harry csókja annyira más, annyi mindent elindít bennem. A tűz,
ami most ég ott bent, akkora lánggal ég, hogy az egész város felgyulladna, ha
kijutást nyerne a bensőmből. A bőröm bizsergése kellemes érzést ad, és azt
hiszem soha, egyetlen férfinak sem sikerült elérnie nálam ilyen hatást. Azt
hittem George a mindenem, hogy nem fogok tudni túllépni rajta, de ez nem igaz.
Amint ez a férfi belépett az életembe, amikor hozzám szólt a boltban, abban a
pillanatban az övé voltam. Éreztem már akkor is a bizsergést, de nem érdekel.
És most rájöttem mitől van ez, itt ez a pasi, Harry, aki elvette az eszemet, és
a szívemet.
Csókunk lassan véget ért, nekem pedig alig volt erőm, hogy kinyissam szemeimet.
Pilláim megremegve emelkedtek feljebb, hogy végre belenézhessek abba a
csodálatos zöld szempárba. Kábultan csillogtak, s ugyanúgy tekintetemet kereste.
- Más vagy… - szólaltam meg újra, még mindig nem értette -, sokkal másabb, mint
a többiek. Te el tudod hitetni velem egy pillanatra, hogy nem én vagyok a
hibás, hogy nem én vagyok a gyilkos. Harry arca megrándult, nem tetszett neki,
amit mondtam, gondoltam, hogy nem fog tetszeni neki, de ő mégis többet ért el,
mint bárki más.
- Ne csak egy pillanatra hidd el, hanem egy egész életre. Nem vagy bűnös, nem
vagy gyilkos, az egész egy baleset volt. Nem kellett volna ott lenned – mélyen
nézett a szemembe és próbált meggyőzni az ártatlanságomról. A smaragdzöld
szemek annyira mélyrehatóan néztek az enyémbe, hogy a térdem is megremegett
tőle. A sírás újra fojtogatott, miért van még mindig itt? Ő miért nem ítél el?
Miért próbál meggyőzni, hogy nem vagyok hibás?
- Miért vagy még itt? – kérdeztem halkan és közben eltávolodtam tőle. Ránézni
nem bírtam, a földet kémleltem. Megdöbbent, tudom hallottam, ahogy
visszatartotta a levegőt. Próbált megfejteni.
- Tessék? – értetlenkedve kérdezte, hangja meglepett volt, mintha nem értené a
hirtelen hangulatváltozást és ezt a felesleges kérdezősködést. Miért van itt?
Miért nem ítél el? Könnyű, a válasz könnyű lenne, ha elhinném, amit mond, ha
érezném, amit érez.
- Miért vagy még itt? Miért nem hagysz itt, mint a többiek? – erélyesebben kérdeztem,
s kicsit mintha dühös lennék, nem rá, nem magamra. A helyzetre, amiért
megköveteli, hogy ilyet kelljen kérdeznem. Amiért az agyam nem tudja felfogni,
hogy valaki nem ítél el, nem hagy itt. Tudja, hogy nem vagyok bűnös, de én… én
nem tudom. Talán a fájdalom, a bűntudat, amit érzek nem is amiatt van, hogy
megöltem George-ot, hanem attól, hogy mások nem adtak esélyt nekem a
magyarázkodásra, el tudták hitetni velem, hogy bűnös vagyok, csak mert nem
hallgattak végig és ők maguk is vádoltak.
- Mert fontos vagy nekem. Ezt akartam elmondani mikor idejöttem. Tudom Angel
ezer meg egy akadály van köztünk, a karriered, hogy apám mit szólna hozzánk… de
nem bírom, Angel annyira vágyom rád, arra, hogy szerethesselek és elmondjam
mennyire tökéletes vagy számomra, hogy ajándékokat vehessek neked, amiktől
boldog leszel, hogy minden nap elvigyelek munkába, hogy bebizonyítsam neked
milyen szuper nő vagy, és, hogy nem egy gyilkos vagy. Angel az egész George ügy
nem a te hibád, az egyetlen baklövés az volt, hogy egy olyan féregbe
beleszerettél. És a kurva életbe, még úgy is féltékeny tudok rá lenni, hogy már
nem is él. És mindez csak azért, mert tudom, hogy szeretted, hogy eltervezted
vele az életed. Ha élne, biztosan seggbe rúgnám, mert azt a mocskos drogot
választotta helyetted. Számomra elég vagy Te, csak Te! Olyan vagy nekem, mint
neki a drog volt. Nem tudott leállni, ezért keverte magát adósságba, ezért
történt vele az ami. Én pedig nem bírom ki, hogy ne legyek a közeledbe,
érinteni akarlak, érezni mindenhol, a testem minden porcikája az érintésedre
éhes. Mióta megláttalak egy normális gondolatom nincsen. És a nap minden
percében eszembe jutsz. A tökéletes ajkad, amit annyira szeretnék megcsókolni,
újra meg újra, hogy az hihetetlen.
Csak állok itt előtte, a férfi előtt, aki burkoltan, de épp most vallotta be,
hogy érez irántam valamit, hogy szeretne szeretni, és szeretné megmutatni, hogy
nem vagyok bűnös. A könnyeim patakként csorognak arcomon, s lúdbőrt maga után
hagyva lefolyik a nyakamon. Nem bírok mozdulni, nem bírok megszólalni. A szívem
hevesen ver, a testem tüzel, úgy érzem, hamarosan elájulok. Lassan lenyugszom,
s felfogom szavait. A testem tombol, mintha ezer tűzijáték robbant volna a
bensőmben. Újra közelebb lépdelek hozzá, s nem bírom ki, amennyire ő
dicsőítette az ajkaim én annyira dicsőítem az övéit. Tökéletesen ívelt,
rózsaszín ajkaira nézek, s egy századmásodperc alatt le is csapok rá. A csók
szenvedéllyel teli, a bensőm ég, mintha kandalló lenne a helyén.
Harry hatalmas
ujjai a hajamba túrnak, szabad kezével pedig még közelebb húz magához. Már
levegőt is alig kapok, de egyszerűen nem bírom abbahagyni, ajkának tökéletes
mozgása, nyelvének felfedező túrája túl vággyal teli. Percek óta ajkain
csüngök, s nem bírok leszakadni róla. Végül megszakítja a csókot, s zihálva
csukott szemmel homlokát homlokomnak dönti, közben pedig olyan szorosan ölel,
hogy ha akarnék se tudnék szabadulni karjai fogságából.
- Harry… - nyögöm ki halkan két szapora levegő vétel között csukott szemmel.
- Igen Angel? – hangja megremeg, ő is szaporán lélegzik, rá is ugyanúgy hatott
ez a csók, mint rám.
- Ígérd meg, hogy mindig mellettem maradsz – kértem, könnyeim már nem találtak
utat maguknak. Talán már könnyem se maradt, a csatornáim elapadtak. Kezeim már
elfehéredtek, annyira szorítottam Harry zakóját, görcsösen kapaszkodtam belé.
Tudtam, hogy ezentúl nincs más választás ő a menedékem.
- Ígérem Angel, ígérem – mondta, s végre visszatalált éhező ajkaimra, s újabb
és újabb csókkal ajándékozott meg.